Szeretem a hazámat!, hangzik el - különösen kampányidőszakban - oly sokszor a mondat, és az óvatos hallgatóságot nem az emelkedett érzés, sokkal inkább a gyanakvás keríti hatalmába, mivel a szónok, kiváltképp ha parlamenti képviselő, hivatalból hazafi, esküt tett a haza szolgálatára. A hallgatóság könnyebben szeretheti a hazáját, jelentsen ez bármit, a paprikás csirkétől a Rónaságon és a magyar nyelven át az összetartozás érzéséig. A hallgatóság teszi a dolgát, munkába megy, ha van neki, adót fizet, remélhetőleg, szurkol sportoló honfitársainak az olimpián, és elmegy szavazni. De mi a helyzet a hivatásos hazafival?
Hazafi. A haza fia, a magyar föld, Magyarország szülötte, akinek a haza iránti mély érzelmein túl kötelezettsége is adódik - cselekedni a haza javára, szolgálni azt. A felesküdött, hivatásos hazafiak milyen arányban felelnek meg ennek az elvárásnak?
A katolikus lexikon meghatározása még nagyobb követelményt támaszt a hazafival szemben: "A hazaszeretet általános értelemben a haza iránti természetes vonzalom, mellyel a hazát megbecsüljük, javát a sajátunknak érezzük; sajátos értelemben erkölcsi erény, mely arra tesz készségessé, hogy a haza boldogulását előmozdítsuk, s érte javainkat, sőt ha kell életünket is feláldozzuk."
Anélkül, hogy a végső áldozatot kérnénk számon nagyjainkon, melyiküket nevezhetjük tiszta szívvel a haza fiának?
A Pallas Nagylexikon részletesebben fejti ki a fogalmat, s bár nem mai a szöveg, talán magyarázatot is ad a hallgatóság gyanakvására:
"A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez stb. érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idejében."